Szombat-vasárnap hajlamosabbak vagyunk elhagyni magunkat egy szakítás után, ki tudja miért, hiszen ilyenkor még könnyebb érdekes programokkal lefoglalni magunkat.

Ha ez mégsem sikerülne és magányosnak érzed magad, írj nekem bátran!

szakitasutanazelet@gmail.com

Azoknak, akik most járnak itt először, javaslom, hogy az elejétől kezdve olvasgassatok el mindent. Ez most csak egy kis buzdítás, a mai "igazi" gondolatokat eggyel lejjebb találjátok! :)

Ölellek Benneteket!

Lia

Gondolom a barátaid, családod, aki tudják mi történt, naponta teszik fel ezt a kérdést, amire te a pocsékul és a megvagyok közötti skálán válaszolsz, attól függően, hogy épp milyen hangulatodban kaptak el és hogy mennyire vagy panaszkodós típus. Nálam elég gyakoriak a hangulatingadozások, amikor egyszer azt érzem, hogy ugyan, ez nem a világvége, máskor viszont annál sötétebben látom a helyzetet. Bár hozzáteszem, ez így a 6. hetet taposva azért már nem ilyen szélsőséges.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem sokat segített az, amikor hetekig nem beszéltem vele, egyszerűen kizártam az életemből. Szó szerint. Se telefon, se facebook, se semmi. Életem egyik legnehezebb tette volt, amikor az ő hogy vagy sms-ére annyit reagáltam (mert azért ennyit megérdemel), hogy köszönöm, jól. És még egy mosolygós szmájli is jutott a végére. Mindezt úgy, hogy akkor még éjszakákon át nem aludtam, csak sírtam és sírtam. De az az igazság, hogy valójában úgy érzed magad, ahogy te akarod. Sokat gondolok arra, hogy egy embernek sincs joga ahhoz, hogy az életemet megkeserítse, akár egy rövid időre is.

És itt jön megint az a bölcsesség, hogy lehet, hogy lehetne ennél jobb, de azért így sem rossz. Annál mindenképpen jobb, mintha hosszú leveleket írnál neki arról, hogy mennyire fáj neked a hiánya, mennyire szereted és hogy mennyire folytatni szeretnéd. Egyszerűen senki nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta. Oké, lehet, hogy még nem érzed jól magad a bőrödben, lefogytál, rosszul alszol, de neki ezt nem kell tudni. Egyébként sem érsz el vele semmit, ha megpróbálod vele megsajnáltatni magad. A lelked mélyén te is tudod, hogy ez mennyire szánalmas dolog lenne és hogy mennyire nem méltó hozzád.

A tanácsom: a sok ismerős után végre tedd fel magadnak Te a kérdést: hogy vagyok ma? Mit érzek? Mennyit haladtam már az első napokhoz képest? Egy picit próbálj meg kiszállni a saját fejedből és kívülről megnézni magad. Legyél tárgyilagos. Szakítottunk. Először azt hittem nem élem túl, de lám még mindig élek. Eleinte mennyit bőgtem, te jó ég, most már csak néha pityeredek el. Étvágyam sem volt, most már azért eszem. Rosszul voltam, ha arra gondoltam, hogy ki kell mozdulnom. Ma már kicsit a kedvem is jobb, ha arra gondolok, hogy elmegyek csavarogni egy barátnőmmel/barátommal. Ha így összegzed az eredményeidet, láthatod, hogy ez egyáltalán nem csekélység. Légy büszke magadra, hiszen a padlóról már felálltál. Lehet, hogy még kicsit ingatag vagy és rengeteg erő kell az első lépésekhez, de már felfelé kapaszkodsz a gödörből. Csak így tovább!

A legtöbb szakítással foglalkozó cikkben azt írják, hogy 6 hónap és 2 év közé tehető, míg teljesen ki lehet heverni egy szerelmi csalódást. Ez engem teljesen elkeserített, hiszen olyan nyomorultul éreztem magam az első hétben, hogy úgy éreztem, még egy ilyen hétbe is belehalnék, nem hogy hónapokig, vagy évekig legyek ilyen pocsékul. A másik gyakori megállapítás ebben a témában pedig, hogy az idő minden sebet begyógyít.

Nos, a jó hírem az, hogy ennyire már nem lesz tragikus a hangulatod. Talán néha már el is tudsz mosolyodni. A lényeg, hogy a kiheverés időszaka nem végig arról szól, hogy depressziós vagy és semmihez nincs kedved. Ahhoz kell több idő, míg már nem szorul el a szíved, ha eszedbe jut, míg kialakítasz egy olyan új életformát, amiben már nélküle is teljes embernek érzed magad. Lehet, hogy akkor lennél felhőtlenül boldog, ha újra szerelemben élhetnél egy arra megfelelő emberrel, de jusson eszedbe: talán nem tartod tökéletesnek így az életed, de attól még érezheted jól magad!

Az idő pedig, bármekkora közhely, tényleg segít. A legrosszabbon már túl vagy, ami ezután jön már csak egyre könnyebb és könnyebb lesz. Persze ez nagyban függ attól, hogy alapjáraton mennyire vagy pozitív természetű és hogy belenyugodtál-e a történtekbe. Reménykedni lehet, de nem érdemes. Hidd el, aki veled akar lenni, az nem hagy magadra. Aki el tudott menni, az után pedig nem érdemes sírni. Persze tudom, hogy ezt nem így éli meg az ember, de attól a tény még tény marad. Tehát ne abba kapaszkodva szedd össze magad, hogy hátha visszajön, hanem azért, mert képes vagy nélküle új életet kezdeni. És tudd, a dolgok azért távoznak egy bizonyos idő után az életünkből, mert nem illettek oda. Meg kell gyászolni, aztán átadni a helyüket valami sokkal jobbnak.

A tanácsom: lassan kezdj el újra társaságba járni. Nem kell rögtön bulizni ( az én ilyen kísérletem a második hét elteltével is kudarcba fulladt ), már az is sokat jelent, ha találkozol emberekkel, akikkel jól érzed magad, akikkel a szakításon kívül is tudsz miről társalogni. Valami apró kis programot minden napra iktass be. Ezen kívül ami csodával határos módon megnyugtat, kikapcsol, feltölt, az a sport. A legjobb pedig, ha összekötöd ezeket és elmész csoportos órákra. Itt emberek között is vagy, mozogsz is és még az egészségedért is tettél valamit. Ez lehet aerobik, kangoo, jóga, spinning, bármi, amit szívesen csinálsz. Nekem bevált, próbáld ki te is!

Nem törvényszerű, de esetemben többször is előfordult néhány napos szünetekkel, hogy amikor már egy picit megnyugodtam, hirtelen újra és újra belém vágott a felismerés, hogy ő már nem része az életemnek. Ez teljesen természetes, hisz annyi minden emlékeztet rá, bármiről beugorhat egy-egy apró élmény, ami hozzá fűzött. Például sétálsz az utcán és meglátsz egy olyan autót, amit ő szeretett volna. Vagy a boltban a kedvenc édessége láttán facsarodik el a szíved.

A tanácsom: ha már újra utolért a fájdalom, használd ki. Ülj le és próbálj meg minél több olyan dolgot végiggondolni, ami eddig eszedbe sem jutott, hogy már nem valósulhat meg. Például nekünk már nem lesz olyan cuki, közös kutyusunk. Nem megyünk jövő nyáron Madagaszkárra. Nem tanulunk meg együtt gördeszkázni. Fájdalmas minden egyes ilyen rádöbbenés, de időt, energiát és könnyeket spórolsz meg, ha nem egyesével éled át ezeket.

Ha az első pár napot begubózva, a lakásban töltötted, akkor most már mozdulj ki egy kicsit. Nem kell programokat szervezni, ha ehhez még nincs kedved, de nekem például már az is nagy segítség volt, ha egyszerűen csak lementem az utcára és realizáltam, hogy az élet nem állt meg. Ahogy kiléptem a négy fal közül, szinte varázsütésre lett jobb kedvem.

A tanácsom: lehetséges, hogy semmi kedved emberek közé menni, ezért ehhez is fokozatosan szoktasd hozzá magad. Először csak menj le a boltba, teszteld, hogyan hat rád a friss levegő és a visszatérés az életbe. Valószínűleg te is rájössz, hogy mennyivel jobb kint, mint bent az emlékeket őrizgetni.

A zene általában jót tesz, ha rosszkedvű az ember, de ez sem mindenkire igaz. Én az első pár napban képtelen voltam zenét hallgatni, bármit meghallottam, azonnal elgyengültem. Ami egyrészt nem baj, mert a könnyekkel megint távozott egy csomó feszültség, másrészt viszont nem muszáj szándékosan összetörnöd magad, ha épp nem is vagy sírós állapotban. De ha hallgatsz, akkor csak olyat, ami a te személyes kedvenced, semmi olyasmi, amit az ő kedvéért hallgattál, vagy amit együtt szerettetek meg. Ha olyan zenét hallgatsz, ami csak rád jellemző, például az előző, boldog szinglikorodra emlékeztet, az hatalmas energiával tud feltölteni.

A tanácsom: szóval be a fülhallgatót és sétára fel!

Amikor felfogtam, hogy ennek tényleg vége, szó szerint azt éreztem, hogy minden darabokra hullott a mellkasomban. A szívem, a lelkem, az érzéseim. Zsibbadt mindenem, fizikai rosszulléteket produkáltam. Amikor az ember ilyen rosszul érzi magát, természetes, hogy azonnal menekülni akar ebből az állapotból. Tehát elképzelhető, hogy könyörög az exnek, vagy ne adj Isten butaságokon töri a fejét. Hiszen ilyenkor minden mindegy, csak ez a marcangoló fájdalom szűnjön meg...

A tanácsom: ha úgy érzed könyörögnöd kell, tedd meg. Abból a szempontból ez még hasznos is, hogy a benned felgyülemlett stresszt ilyen módon kibeszéled, kizokogod magadból. És ennyire friss szakítás után valószínűleg még úgysem lennél képes azonnal megszakítani vele minden kapcsolatot, tehát ha szükségét érzed, keresd, beszélj vele. Sokat nem ronthatsz a helyzeten, míg át nem esel a ló túloldalára és egyenesen üldözni nem kezded. Ezt semmiképp sem javaslom. 1-1 telefonbeszélgetés még oké, de ne hívogasd, ne üzenj neki fél óránként és nem csak azért ne, hogy nehogy megutáljon, hanem mert ezzel magadnak sem teszel jót.

A leghasznosabb, ha ebben az első pár napban mindig van melletted valaki. Nem azért, hogy jobban érezd magad, nem fogok hazudni, nem fogod, de az egyedüllét ilyenkor mindennél rosszabb. Velem a nővérem csinálta végig ezt a néhány napot és habár nyomorultul éreztem magam és valószínűleg őt sem dobta fel a hangulatom, azért utólag visszagondolva tudom, hogy mennyit segített a jelenléte.

A tanácsom: olyan valaki legyen veled, aki mellett nem érzed azt, hogy feltétlenül beszélned kell, aki tisztában van vele, neked most arra van szükséged, hogy ha kell hallgasson, hogyha kell beszéljen, vagy akár órákig üljön melletted, miközben te csak sírni vagy képes. Most még ne akarja azt bizonygatni, hogy mennyivel jobb neked nélküle, és semmiképp se parancsoljon rád, hogy márpedig shoppingolni/bulizni mentek. Ezt az első pár gyászos napot is meg kell élned, hogy minél hamarabb rendbe jöjj, a programoknak pedig később eljön a maguk ideje.

Ami még ezt az időszakot jellemezte nálam a mindenfajta szenvedésen kívül, az az, hogy képtelen voltam enni. Ez egyébként nem csak az első 3 napban, hanem egy teljes hétig így volt az esetemben, rekordidő alatt le is dobtam az amúgy is kevés súlyomból vagy 4 kilót.

A tanácsom: tudom, hogy görcs van a torkodban, a gyomrodban, egyfolytában a sírás fojtogat, de enni MUSZÁJ! Bármennyire is hihetetlen ez most, de el fog jönni az az időszak, mikor újra élvezettel veszed a szádba a finom falatokat. Viszont addig, amíg ez nincs így, nem kívánság műsor, muszáj leerőltetned néhány óránként legalább pár falatot. Ha 1-2 óra alatt el tudsz szürcsölni egy tányér levest és eszel egy kis gyümölcsöt, már nagyon büszke vagyok rád, ez nem kis teljesítmény!

Ebben az első pár napban minden elképesztően nehezen megy. Főleg, ha a történtek ellenére suliba, dolgozni kell menned és nem teheted meg, hogy kihagysz egy kis időt. A szakítás utáni éjszakán lehetséges, hogy nem alszol egy percet sem és azt hiszed, most már örökké sötétségben fogsz élni, de végül mindig eljön a reggel. Ami ugye legalább olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint az éjjel, hiszen össze kell szedned magad és végig kell csinálnod az első napot nélküle.

A tanácsom: nem is tanács, inkább ténymegállapítás-menni fog! Nem kis erőfeszítésedbe fog kerülni, hogy egyáltalán felkelj az ágyból, de képes vagy rá. Nem mondom, hogy vágd magad csinosba, mikor fésülködni sincs életkedved, de tudd: ezt nem is várja el tőled senki! Apró lépésenként kell haladni. A tény, hogy volt erőd kimászni a takaró alól és felöltöztél, már hatalmas előrelépés. Ha mindenképpen menned kell (iskola, munkahely), akkor is elég, ha megmosakszol, rendbe szeded magad és akinek feltétlenül muszáj, elmondod, hogy mi történt, ne érjen váratlanul senkit, ha esetleg könnyekben törsz ki. Amint túlestél a feltétlenül szükséges tennivalókon, sétálj egyet, legyél egy kicsit a természetben, nekem ez mindig sokat segít. Tegyél bármit, amihez egy fikarcnyi kis kedvet is érzel. Ha nincs ilyen, akkor sincs gond, menj haza, pihenj és amit még sokszor el fogok mondani: LÉGY MAGADDAL SZEMBEN TÜRELMES!

Szakítás után az élet pokolian üres. Fájdalmas. Reménytelen. Ha Te is pont így érzel, maradj velem. Együtt végigcsináljuk!

Rengeteg cikket, tanácsot olvastam végig, de valahogy egyik sem segített igazán. Sőt, volt amelyik egyenesen arra akart rávenni, hogy fizessek a további segítségért. Hát itt ilyenről szó sincs. Nem azért írok erről, hogy hasznot húzzak mások lelkiállapotából, hanem mert én is ezeken a fájdalmas dolgokon megyek át, de már egy kevés idő távlatából tudom objektíven látni a helyzetet.

Tehát ki is vagyok. A nevem Lia. Vani Lia. :) Mivel valós személy vagyok ezzel a valós problémával és nem szeretnék semmit elferdíteni, ezen a néven publikálok. 25 évvel ezelőtt születtem és 3 évvel ezelőtt lettem harmadjára igazán szerelmes. Az előző kapcsolataimnak én vetettem véget, ezért ami nemrég történt velem, merőben új volt számomra és felért egy világvégével. Nevezzük a történet másik szereplőjét Ábelnek.

Ábellel 3 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Meglehetősen nyögvenyelősen indult a dolog, de ez nem rajtam múlt. Ő volt az, aki annyira élvezte az agglegény életet, hogy nem tudta eldönteni, akar-e egy kapcsolatot. Bár hezitálása fájt nekem, valahol mégis büszkeséggel töltött el a tudat, hogy rajtam legalább elgondolkodik, nem úgy, mint az engem megelőző 2 évben bárki máson. Végül 3 hónap után (ami idő alatt én már le is mondtam róla és nem kerestem) egyszer csak jelentkezett és azt mondta, hogy kellek. Büszkeségemet sutba vágva nagy lendülettel vetettem bele magam a kapcsolatunkba és 1-2 hónap elteltével szerelmes is lettem. Tehát ennek 3 éve. Tovább nem is szándékozom részletezni a szerelmünket, egy jelentős momentumtól eltekintve.

Nagyon szerettem őt, de valamilyen rejtélyes okból kifolyólag sosem voltam mellette felhőtlenül boldog. Ennek ellenére magamtól valószínűleg sosem vetettem volna véget a kapcsolatunknak, annyira ő volt a mindenem. Egészen 5 héttel ezelőttig.

Akkor ugyanis (sokadjára) rettenetesen összevesztünk és mindketten azt éreztük, ez így nem mehet tovább. Csakhogy az ember kimond valamit, aztán megnyugszik és máshogy gondolja. Innen azonban már nem volt visszaút, tehát beköszöntött a sötétség kora.

A továbbiakban nem is térek ki már arra, ami ezelőtt volt, csak arra, ami ezután. Remélem, hogy hasznosnak találod majd az olvasottakat és ha bármikor úgy érzed, ellepnek a hullámok, felkeresed ezt a blogot, olvasgatsz, vagy pedig írsz nekem erre az email-címre: eletszakitasutan@gmail.com

Ölel: Lia